Svájc történelme IV. - Késő középkor (1291-1515)

A svájci demokrácia kialakulásáról írt cikkben már érintettem a történelmet, most egy picit részletesebben, ebből a szemszögből vizsgálva írok róla.

A svájciak, az alemannok, a burgundiak, a beolvadt kelták és a rómaiságukat megőrző raeatiak, változó hatalmak alatt próbálkoznak a saját önállóságuk megteremtésére, önmeghatározásukra.

A Gotthard lábánál elhelyezkedő Uri kantonnak kulcsszerepe van. A beszedett útvám komoly bevételt képez, ami biztosítja a király jövedelmét. A hágón keresztül nem csak áruforgalom van, hanem a hírek is itt jutnak át Itáliából, többek között az erős és független városokról is.

Uri 1340-ben szabadságlevelet kap VI. Henriktől. A királyi jogokat a helybéliek közül kijelölt Ammann gyakorolja.

A szomszédos Schwyz kanton is önálló volt, neki még 1240-ben II. Frigyes adott szabadságlevelet.

Azonban ezeket a jogokat az egyházzal és a világi urakkal szemben is meg kellett erősíteni, aminek a lehetősége I. Rudolf 1291-ben bekövetkezett haláléval vált lehetővé.

Uri, Schwyz és a harmadik szomszédos terület Unterwalden (a három őskanton), a hagyomány szerint a Vierwaldstädti- tó partján, a Rütli réten örökös szövetséget köt.

(1291. augusztus 1. - az államalapítás ünnepe, nemzeti ünnep)

A megállapodás a három völgy szabad parasztjai között az együttműködésre, a védelemre irányul, mindenféle támadás ellen. A tisztségviselőiket, bíráikat maguk választják. Ugyanakkor a megállapodás nem érvényes a felsőbbségektől való függés felmondására, vagy a birodalomból való kiszakadásra.

Ezért a máig fennmaradt, de a későbbiekben megtalált latin nyelvű Bundesbrief nem tekinthető a svájci szövetséges állam alapító okiratának.

Németül:

«In Gottes Namen. Amen. Das öffentliche Ansehen und Wohl erfordert, dass Friedensordnungen dauernde Geltung gegeben werde. – Darum haben alle Leute der Talschaft Uri, die Gesamtheit des Tales Schwyz und die Gemeinde der Leute der unteren Talschaft von Unterwalden im Hinblick auf die Arglist der Zeit zu ihrem besseren Schutz und zu ihrer Erhaltung einander Beistand, Rat und Förderung mit Leib und Gut innerhalb ihrer Täler und ausserhalb nach ihrem ganzen Vermögen zugesagt gegen alle und jeden, die ihnen oder jemand aus ihnen Gewalt oder Unrecht an Leib oder Gut antun. – Und auf jeden Fall hat jede Gemeinde der andern Beistand auf eigene Kosten zur Abwehr und Vergeltung von böswilligem Angriff und Unrecht eidlich gelobt in Erneuerung des alten, eidlich bekräftigten Bundes, – jedoch in der Weise, dass jeder nach seinem Stand seinem Herren geziemend dienen soll. – Wir haben auch einhellig gelobt und festgesetzt, dass wir in den Tälern durchaus keinen Richter, der das Amt irgendwie um Geld oder Geldeswert erworben hat oder nicht unser Einwohner oder Landmann ist, annehmen sollen. – Entsteht Streit unter Eidgenossen, so sollen die Einsichtigsten unter ihnen vermitteln und dem Teil, der den Spruch zurückweist, die anderen entgegentreten. – Vor allem ist bestimmt, dass, wer einen andern böswillig, ohne Schuld, tötet, wenn er nicht seine Unschuld erweisen kann, darum sein Leben verlieren soll und, falls er entwichen ist, niemals zurückkehren darf. Wer ihn aufnimmt und schützt, ist aus dem Land zu verweisen, bis ihn die Eidgenossen zurückrufen. – Schädigt einer einen Eidgenossen durch Brand, so darf er nimmermehr als Landmann geachtet werden, und wer ihn in den Tälern hegt und schützt, ist dem Geschädigten ersatzpflichtig. – Wer einen der Eidgenossen beraubt oder irgendwie schädigt, dessen Gut in den Tälern soll für den Schadenersatz haften. – Niemand soll einen andern, ausser einen anerkannten Schuldner oder Bürgen, pfänden und auch dann nur mit Erlaubnis seines Richters. – Im übrigen soll jeder seinem Richter gehorchen und, wo nötig, den Richter im Tal, vor dem er zu antworten hat, bezeichnen. – Gehorcht einer dem Gericht nicht und es kommt ein Eidgenosse dadurch zu Schaden, so haben alle andern jenen zur Genugtuung anzuhalten. – Entsteht Krieg oder Zwietracht zwischen Eidgenossen und will ein Teil sich dem Rechtsspruch oder der Gutmachung entziehen, so sind die Eidgenossen gehalten, den andern zu schützen. – Diese Ordnungen sollen, so Gott will, dauernden Bestand haben. Zu Urkund dessen ist auf Verlangen der Vorgenannten diese Urkunde gefertigt und mit den Siegeln der drei vorgenannten Gemeinden und Täler bekräftigt worden. Geschehen im Jahre des Herrn 1291 zu Anfang des Monats August.»

– Quellenwerk zur Entstehung der Schweizerischen Eidgenossenschaft Abt. 1, Urkunden Bd. 1, Aarau 1933

Latinul:

«In nomine domini amen. Honestati consulitur et utilitati publice providetur, dum pacta quietis et pacis statu debito solidantur. Noverint igitur universi, quod homines vallis Uranie universitasque vallis de Switz ac communitas hominum Intramontanorum Vallis Inferioris maliciam temporis attendentes, ut se et sua magis defendere valeant et in statu debito melius conservare, fide bona promiserunt invicem sibi assistere auxilio, consilio quolibet ac favore, personis et rebus, infra valles et extra, toto posse, toto nisu contra omnes ac singulos, qui eis vel alicui de ipsis aliquam intulerint violenciam, molestiam aut iniuriam in personis et rebus malum quodlibet machinando. Ac in omnem eventum quelibet universitas promisit alteri accurrere, cum necesse fuerit, ad succurrendum et in expensis propriis, prout opus fuerit, contra impetus malignorum resistere, iniurias vindicare, prestito super hiis corporaliter iuramento absque dolo servandis antiquam confederationis formam iuramento vallatam presentibus innovando. Ita tamen, quod quilibet homo iuxta sui nominis conditionem domino suo convenienter subesse teneatur et servire. Communi etiam consilio et favore unanimi promisimus, statuimus ac ordinavimus, ut in vallibus prenotatis nullum iudicem, qui ipsum officium aliquo precio vel peccunia aliqualiter comparaverit vel qui noster incola vel conprovincialis non fuerit, aliquatenus accipiamus vel acceptamus. Si vero dissensio suborta fuerit inter aliquos conspiratos, prudenciores de conspiratis accedere debent ad sopiendam discordiam inter partes, prout ipsis videbitur expedire, et que pars illam respueret ordinationem, alii contrarii deberent fore conspirati. Super omnia autem inter ipsos extitit statutum, ut, qui alium fraudulenter et sine culpa trucidaverit, si deprehensus fuerit, vitam ammittat, nisi suam de dicto maleficio valeat ostendere innocenciam, suis nefandis culpis exigentibus, et si forsan discesserit, numquam remeare debet. Receptatores et defensores prefati malefactoris a vallibus segregandi sunt, donec a coniuratis provide revocentur. Si quis vero quemquam de conspiratis die seu nocte silentio fraudulenter per incendium vastaverit, is numquam haberi debet pro conprovinciali. Et si quis dictum malefactorem fovet et defendit infra valles, satisfactionem prestare debet dampnificato. Ad hec si quis de coniuratis alium rebus spoliaverit vel dampnificaverit qualitercumque, si res nocentis infra valles possunt reperiri, servari debent ad procurandam secundum iusticiam lesis satisfactionem. Insuper nullus capere debet pignus alterius, nisi sit manifeste debitor vel fideiussor, et hoc tantum fieri debet de licencia sui iudicis speciali. Preter hec quilibet obedire debet suo iudici et ipsum, si necesse fuerit, iudicem ostendere infra [valles], sub quo parere potius debeat iuri. Et si quis iudicio rebellis exstiterit ac de ipsius pertinatia quis de conspiratis dampnif[i]catus fuerit, predictum contumacem ad prestandam satisfactionem iurati conpellere tenentur universi. Si vero guerra vel discordia inter aliquos de conspiratis suborta fuerit, si pars una litigantium iusticie vel satisfactionis non curat recipere complementum, reliquam defendere tenentur coniurati. Suprascriptis statutis pro communi utilitate salubriter ordinatis concedente domino in perpetuum duraturis. In cuius facti evidentiam presens instrumentum ad peti[ci]onem predictorum confectum sigillorum prefatarum trium universitatum et vallium est munimine roboratum. Actum anno domini m° cc° Lxxxx° primo incipiente mense Augusto.»

Ha már erről a korról beszélünk, feltétlenül meg kell említeni Tell Vilmos nevét. A mai napig vita forrása, hogy története csak legenda-e, vagy valóban létező személyről van-e szó.

Tell Vilmosról bővebben itt:

Tell Vilmos legendája csak 1452-ben került feljegyzésre a Sarneni Fehér könyvben (Weisses Buch von Sarnen). Így hatása csak a későbbiekben válok fontossá a svájci öntudat kialakulásában.

Schiller színdarabja, mely a legendát dolgozza fel, lesz a svájci dráma, Rossini aperája a Gugliemo Tell  a svájci nemzeti opera.

Tell Vilmos számszeríja a svájci minőség védjegye.

Időközben a Habsburgok, akik osztrák birtokokat szereztek, nem szívesen adják fel a svájci területeket sem. Az 1298-ben megválasztott Habsburg I. Albrecht nem ismerte el Uri és Schwyz szabadságlevelét. Ugyanakkor a Schwyz és az einsiedelni kolostor régen fennálló harcában a kolostor mellé áll. Schwyz nem nézi ezt jó szemmel, és 1314-ben rajtaütésszerűen megtámadják kolostort, kifosztják és foglyokat is szednek. A konstanzi püspök ezért kiátkozza, a király pedig törvényen kívülieknek nyilvánítja őket.

Egy évvel később ez jó ürügy a Habsburg hercegeknek ( Frigyes és Lipót), hogy megleckéztessék őket, fényes seregüket azonban csúfosan megverik.

E győzelem után a három kanton megerősíti, világosan megfogalmazva a korábbi dokumentumot. A szövetséget ettől kezdve Eidgenossenschaft, Esküdt szövetségnek nevezik.

Az Eidgenossenschaft ma az egész svájci államot jelenti. 

Ezután további városok csatlakoztak: 1332-ben Luzern, 1351-ben Zürich (akik folyamatos harcban álltak a Habsburg grófokkal), 1352-ben Zug és Glarus, végül 1353-ban Bern. Ezt a nyolc tagból álló szövetséget nevezték Achtörtige Eidgenossenschaft-nak.

Még meglehetősen vegyes képződmény volt, tagjai és kötelezettségük sem egységes. A szövetség falusi közösségek parasztjainak, városi céhes polgárok, kézművesek, kereskedők és nemesek összefogása, különböző indíttatásból. Az őskantonok szabadságukat védték elszántan, ugyanakkor Zürich hajlandó volt egyezkedni az osztrák házzal, Bern ugyanakkor elutasította ezt. Ezzel együtt a szövetség erős marad.  Luzern, nem törődve a Habsburgokkal átveszi a városi soltész kijelölési jogát, elfoglalja az akkor még osztrák Entlebuchot és Sempachot. 
III. Lipót ezt nem nézi jó szemmel, és kihívásnak gondolja, jó alkalomnak tekinti a szövetség végleges felszámolására.

1386-ban hatalmas saját és toborzott sereggel indul Bruggból, mire azonban a nyári hőségben odaérnek az elcsigázott harcosokat lemészárolják (III. Lipót is elesik).

Két évvel később a Habsburgok ismételt kísérlete is elbukik, amikor Glarust szeretnék visszaszerezni (Nefälsi csata).

Ezek után a Habsburgok kerülik a további összecsapásokat, 1389-ben fegyverszünetet kötnek, majd 1394- ben béke szerződés születik, amit 1412-ben még öt évre meghosszabbítanak.

Az általános béke nem tart sokáig, mert az időközben megerősödött katonai erejű szövetségesek maguk is hódításba kezdenek.

Fontos tényező volt, hogy a szövetséghez tartozó területek biztosították azt a gazdasági hátteret, ami szükséges volt a hódító háborúkhoz, valamint a jól képzett, szabad katonákból álló hadsereg. Ekkorra jelentős harci tapasztalatokat halmoztak fel, nem csak a Habsburgok ellen vívott harcokban, de zsoldosként Európa, elsősorban Itália harcmezőin (a svájci zsoldos egy fogalommá lett, amiért az európai uralkodóházak versenyeztek.)
A svájci gárdáról bővebben itt:

A terjeszkedési lehetőséget a nemzetközi kapcsolatok is elősegítették:  a Birodalomtól nem kellett tartania, Franciaország még nyakig volt merülve a Százéves háborúba, Burgundia a század második felében okozott csak problémákat, Itália pedig állandó háborúskodás színtere volt.

A nyolctagú szövetségben Bern kivételével mindenki ún. gotthardista politikát vallott, vagyis Lombardiában látták álmaik tartományát. Ebben Uri volt az élharcos ez földrajzi helyzetét nézve érthető is, hiszen ő volt határos a szomszédos Leventinával, amely már Lombardiához tartozott.
1403-ban Uri és Obwalden szövetséget kötöttek Leventinával, 1407-ben hasonló lépésre szánták magukat Mesolcina uraival, a de Sacco bárókkal. 1410-ben Uri és Urseren társulási szerződést kötöttek. 1407-től egyébként a két erdei kanton állandó hadjáratot folytatott a lombard Elő-Alpokban (Val d’Ossola, Vallemaggia, Verzasca, 1419-ben még Bellinzonát is megszerezték), 1418-ban Zsigmond császár elismerte a hódításokat és az említett területek felett a szövetség uralmát.
Milánó hercege, Filippo Maria Visconti viszont megelégelte a folyamatos területvesztést és tárgyalásokat kezdett a szövetséggel Bellinzona visszaszerzésére.

Miután ezek visszautasították a herceg közeledését, annak nem maradt más választása, mint a nyílt háború. Megbízta hát a Carmagnolának is nevezett Francesco da Bussonét, hogy hódítsa vissza az elveszett területeket. Carmagnola nem vesztegette az időt, néhány nap alatt visszahódította Bellinzonát, Rivierát, Bleniót és Leventinát a Piottino hegyig.

Az Uri kantonbéliek a nidwaldeniekkel, luzerniekkel és a zugiakkal együtt Arbedo közelében gyülekeztek Bellinzona sikertelen ostromát követően (megpróbálták visszaszerezni), hogy itt várják be a schwyzereket, glarusiakat és zürichieket. 1422. június 30-án egy titokban jól előkészített csapatösszevonásnak köszönhetően Carmagnola Arbedo mellett legyőzte a konföderációs erőket. Egy csapásra majdnem az egész itáliai hódítás odaveszett.

Az Uri kanton bő másfél évtizedig nyugton maradt, de a ’40-es évek elején újra megindult délnek. 1441-ben sikerült Leventinát újra az uralma alá hajtani, sőt 1449 elejére már nemcsak Leventina, hanem Riviera is Uri és szövetségesei kezére került. A kísértés nagy volt, hogy rég dédelgetett álmukat megvalósítsák, azaz Bellinzonát a hatalmukba kerítsék, de 1449. július 6-án, a Giovanni della Noce által vezetett milánói seregek legyőzték Uri hadseregét, és visszafoglalták Rivierát, ezzel Bellinzona távoli álommá vált. Mindenesetre Leventinát sikerült bebiztosítani, Milánó először 1466-ban, majd véglegesen 1478-ban elismerte az uriak jogát Leventina felett.

A Burgund háború

A Burgund háború volt nemzetközi szempontból a szövetség első nagy szereplése. Ebben a háborúban ugyanis közvetve, vagy közvetlenül érintett volt Burgundia, a Konföderáció, Franciaország és az osztrák tartományok.
Az eseményeket Habsburg Zsigmond, osztrák herceg indította el, aki Burgundiával, egész pontosan Merész Károllyal kötött szövetséget, azzal a céllal, hogy a szövetségeseket lekösse nyugaton. Károly be is söpörte az 1469. május 9.-én a Saint-Omeri-i megállapodásban neki juttatott területeket (ez által a Konföderáció szomszédja lett), de valahogy elfeledkezett arról, hogy ezért cserébe neki valamit nyújtani kellene. Károly eddig egy szívélyes „távolsági” kapcsolatra törekedett újdonsült szomszédaival.
Károly, Peter von Hagenbachot nevezte ki a Habsburgoktól kapott területek élére, az ő gazdaságpolitikája növelte Merész Károly ellenségeinek számát, ugyanis megtiltotta alattvalóinak a gabonakereskedelmet a felső-rajnai birodalmi városokkal, ami a környező hatalmakat válaszlépésre kényszerítette. Bázel és Strassburg Bernhez fordult segítségért, aki szövetségese volt annak a Mülhausennek, amelyet maga von Hagenbach szorongatott. Ugyanakkor Bernt elbizonytalanította a tény, hogy új szomszédja (Burgundia) elzárhatja a svájci fennsíkon átvezető kereskedelmi útjait, amelyek az értékes genfi piaccal kötötték össze.


Habsburg Zsigmond kezdett elégedetlen lenni szövetségesével, Károllyal, hiszen ez utóbbi, ahelyett, hogy akcióba lendült volna a Konföderációval szemben, igyekezett fenntartani a békét. Így aztán az osztrák herceg 1474. július 30.-án Konstanzban egyezségre jutott a szövetségesekkel, és megkötötték az Örök Békét. A felek között XI. Lajos, francia király közvetített.
Az előzményekhez tartozik még, hogy szintén Konstanzban 1474. március 31-én a nyolctagú Konföderáció, Solothurn, Strassburg, Bázel, Colmar és Schlettstadt egy tíz évre szóló szövetséget kötöttek a bázeli és strassburgi püspökkel. Az előbb említett négy rajnai város a püspökeikkel és Habsburg Zsigmonddal együtt 1474. április 4-én megalapították az Alsó Uniót, később a Rajna menti városok segítettek Zsigmondnak visszaszerezni burgundi birtokait.

Peter von Hagenbachot 1474. április 11-én fogták el Breisach am Rhein-ben, majd május 9-én kivégezték. Augusztusban testvére bosszú hadjáratot indított, burgund és lombard zsoldosokkal felprédálta Felső-Elzászt. Az antiburgund liga  katonai válaszlépésre szánta magát, megtámadta a Burgund szabadgrófságot, amire Bernnek már régóta fájt a foga. A győzelem nem maradt el, november 13-án Héricourtnál vereséget mértek a 12.000 főt számláló burgund seregre.

Merész Károly 1474 augusztusa és 1475 júniusa között Neuss (Düsseldorftól nem messze fekvő alsó-rajnai város) ostromával volt elfoglalva, miközben kedvezőtlen híreket kapott a Konföderáció háza tájáról. Károly ugyanis fenn akarta tartani a békét a svájciakkal, de Bernben az Adrian von Bubenberg által képviselt irányvonal fölé kerekedett az aktív beavatkozás politikáját követő Niklaus von Diesbach és pártja. A Tanács száműzte Bubenberget, majd Fribourggal és Luzernnel közösen 1475 tavaszán és nyarán csapatokat küldött Vaudba (ejtsd vó), amely Károly szövetségesének, a Szavojáknak volt birtoka. Rövid idő alatt 16 várost és 43 erődítményt szálltak meg, az ott lakókat pedig vazullusi esküre kötelezték. A többi kanton helytelenítette az akciót, sőt 1475 nyarán még egy rövidéletű Bern elleni szövetséget is létrehoztak. Azok a kantonok, amelyek helytelenítették Bern inváziós politikáját a Burgund háború végéig fenntartották pozíciójukat, azaz a háborúba nem mint fő érdekeltek (houptsecher) léptek be, hanem csak a segítségnyújtási kötelezettségüknek tettek eleget.
Az vaud-i hadjárattal egy időben a Felső-Wallis az 1475. szeptember 7-én Bernnel kötött társulási szerződés alapján megtámadta a Szavoják birtokában lévő alsó Wallist és a Saint-Maurice-i torokig el is foglalták. Ettől kezdve ez a terület a Sioni püspök és a hét felső-wallisi dekanátus uralma alá került. Noha átmenetileg a Genfi-tótól délre is szereztek területeket (Chablais) gyakorlatilag ekkor alakult ki az a területi egység, amit ma Wallis Kantonként ismerünk.

1476 elején Károly katonai akcióra szánta magát Fribourg és Bern ellen, hogy bosszút álljon a Vaud területén a két szövetséges részéről indított területszerző vállalkozásért.
Grandson elfoglalása után három jelentősebb csatára került sor: Grandson 1476. március 2, Murten 1476. június 22. és Nancy 1477. január 7. Ez utóbbi lett Merész Károly halálának helye és időpontja, ezzel pedig véget ért egy „merész” vállalkozás az európai politikai palettán, amit úgy hívtak: Burgundia.

Grandson-i csata

Miután a Neuchâtel-i tárgyalások sikertelenül végződtek és Vaud nem került vissza a Szavojákhoz, Károly 1476 januárjában 12.000 katonájával elindult Lotharingiából. Február 21-án elfoglalta Yverdont, majd 28-án Grandsont is. A teljes berni helyőrség odaveszett, a Neuchâteli-tóba fulladtak, vagy felakasztották őket.
Károly a várostól északra vert tábort és két előőrsöt rendelt a tábor védelmére. Az egyik elfoglalta Vaumarcus várát ezzel a Neuchâtel felé vezető utat vágta el, a másik egy kicsit északabbra helyezkedett el. A hét kanton későn küldött erősítést (ők 1475-ben ellenezték, hogy Bern megszállja Vaud-t) ez megakadályozta, hogy visszafoglalják Grandson várát és a várost. A 18.000 fős konföderációs sereg, Bevaix-nél vert tábort és március 1-én támadta meg Vaumarcust. Károly, akinek a serege ekkor már kb. 20.000 Főt számlált, elhagyta táborhelyét és Concise-nál vett fel támadó pozíciót (meg kell jegyezni, hogy serege szempontjából elég kedvezőtlen helyen). A konföderációs erők első egysége az erdő mellett védekező állást vett fel, így várva a többi seregrészt. Károly észlelte, hogy lovassága nem tud felülkerekedni az ellenségen, ezért úgy döntött, hogy visszavezényli őket, és kedvezőbb helyszínt választ az ütközethez. A visszavonulás a lehető legrosszabb időpontban történt, ugyanis a svájci sereg nagyobb része ekkorra ért a csata helyszínére, amitől a lovagok bepánikoltak és elmenekültek. Mindkét oldalon minimális volt a veszteség, lovasság hiányában a svájciak nem üldözték a burgundokat, hanem nekiláttak az ellenséges tábor fosztogatásának, és eddig történetük legnagyobb hadizsákmányához jutottak.

Miután Merész Károly csatát vesztett Grandson mellett, bosszú hadjárat mellett döntött és megostromolta a Bern kezén lévő Murtent. Az ostromra 1476. június 11-én került sor. A védőket a berni Adrian von Bubenberg irányította. Az első rohamokat jól állták a védők, elsősorban a várfalakon elhelyezett könnyűtüzérségnek köszönhetően. A burgundiak azonban két súlyos bombázást irányítottak a falakra, így a védők elvesztették az ostromot.
Bern tehát harcba hívta szövetségeseit és Murten ellen vonult. Június 19-re már majdnem mindenki táborba szállt, de Zürich 4.000 katonájára 22-ig várni kellett. Mindkét hadsereg létszáma meghaladta a 20.000-t, és mindkettő kora legjobbjainak számított. A burgund sereg kompakt, állandó elit csapategységekből, a Konföderáció hirtelen mozgósított egységekből állt, akik közül, főleg a szövetségesek egy része még nem mérkőzött meg a burgundiaiakkal, és még kevés alkalmuk volt, hogy a konföderációs fő erőkkel összecsiszolódjanak (ezek elsősorban osztrák és lotharingiai lovagok voltak). 

A Murteni csata

A források szerint Károly hírszerzése pontos információkat hozott a konföderációs erők mozgásáról, létszámáról. Ennek ellenére nem tett semmit, hogy megakadályozza a sereg Murtenhez való közeledését. Ez nem jelenti azt, hogy készületlen volt, sőt pontosan végiggondolt terve volt arra, hogyan fogadja az ellenséget, sőt tulajdonképpen ő választotta meg a helyszínt. A terepadottságoknak megfelelően helyezte el a különböző fegyvernemeket, úgy hogy a konföderációsok legfélelmetesebb alabárdosainak és pikásainak egy vizenyős területen kellett volna átvágniuk szemben a tüzérséggel és a gyalogsággal.

A csatára 1476. június 22-én került sor. A burgundiak úgy készültek, hogy ez lesz a csata napja, és mivel ők akartak a kezdeményezők lenni, már kora hajnalban elfoglalták állásaikat. Az időjárás azonban nem kedvezett, mivel egész délelőtt szakadt az eső. A burgundiaiak tehát várták az ellenséget a szakadó esőben, az meg nem jött. Délben Károly elunta a várakozást és visszarendelte a táborba serege javát. Ekkor törtek elő a Birchenwaldi erdőből a Konföderáció első alakulatai (6.000 gyalogos és 1.200 lovas), pontosan ott, ahol Károly várta (illetve már nem várta) őket. Ezt követte a 10-12.000 főt számláló, jól képzett alabárdosokból és lándzsásokból álló fősereg, végül a 6-8.000 főre becsült utóvéd érkezett.
A burgundiaiaknak sikerült egy darabig feltartóztatni a Konföderáció támadását. Egyrészt a tüzérség letarolta a túlbuzgó lotharingiaiakat, másrészt a gyalogosoknak sikerült az első támadást feltartóztatni, egészen addig, amíg a balszárnyon nem találtak egy rést, ami megfordította a csata kimenetelét. A svájciak, áttörve a főerők vonalait megindultak Murten és a tábor felé.
A táborban fejetlenség uralkodott és bár Károly egy magaslatról megpróbálta irányítani a védekezést, a konföderációs erők minden védelmi kísérletet elsöpörtek. Megint a lotharingiaiak szorultak szövetségesük védelmére, hiszen az egyetlen támadó egység volt, akit a védők a tábor védelme során sikerrel tartóztattak fel, sőt magát a lotaringiai herceget, II. Renét is alig tudták kimenteni.
Károly seregében angol íjászok is szolgáltak, belőlük igyekezett egy utolsó védelmi vonalat kialakítani, de még arra sem volt idejük, hogy íjaikat felajzzák, parancsnokukat lelőtték, ők maguk Károly többi megmaradt emberével kereket oldottak.
A legrosszabbul Károly itáliai egységei jártak, mert a kb. 5.000 főt számláló sereg Murtentől délre helyezkedett el, őket teljesen elvágták a többi, Károly seregébe tartozó csapattól és a tó felé szorították őket, innen nem volt visszaút.
A szavojaiak jobban jártak. Ők a várostól északra táboroztak, javaikat hátrahagyva még üldözéstől sem kellett tartaniuk és közel volt Romont, amelynek grófja volt vezetőjük, Jacques de Savoy.

A Murteni csata nem jelentette a Burgund Háború végét, de jelentős fordulatot adott, úgy is mondhatnánk, hogy a Burgund királyság bukása innen már csak idő kérdése volt. A Konföderáció vitathatatlan európai katonai nagyhatalommá vált, és a de facto függetlenségéhez is már csak egy kis lépés hiányzott.


A Nancy-i csata

A Nancy-i csata a Burgund Háború utolsó csatája. A Grandsoni és Murteni csatavesztést követően Merész Károly 1476. október 22-én elfoglalta Nancy-t 12.000 fős hadseregével. A lotharingiai herceg 1477. januárjában indított felmentő hadjáratot 20.000 ember élén, akik között 8.000 svájci zsoldos is szolgált.
Károly Nancytól délre alakította ki védelmi állásait. 1477. január 5-én a lotharingiai egységek megtámadták Károly jobb szárnyát és a középső állásokat. A burgundiaiak csak gyenge, tüzérségi ellenállásra voltak képesek, mivel statikus védekezésre rendezkedtek be, míg a lotharingiaiak, gyors, rugalmas manőverekkel áttörték Károly védelmi állásait. 6.000 burgundiai veszett oda, köztük Merész Károly is.

A Konföderáció számára csak kis területi nyereséget hozott a háború. Az 1476. augusztus 16-i Fribourgi Béke Kongresszus visszajuttatta Vaud nagy részét a Szavojáknak.

Bern és Fribourg megtarthatták közös tartományként Murtent, Echallens-t, Grandson e Orbe-t, valamint Bern saját tartományként Erlachot és Aigle-t. Ahogy már írtam, a felső-wallisiak sem mondtak le Alsó-Wallisról, tehát az is a háború területi nyeresége maradt.

Sokkal jelentősebbek voltak a háború gazdasági és társadalmi következményei. Ahogy a zürichi krónika is mondja, „rengeteg pénz áramlott be az országba”. Ez alaposan átrendezte a társadalmi viszonyokat, a parasztok levetették „durva ruháikat és finom kelmékre cserélték”, ahogy a kortársak látták. Tény, hogy nagyon sokan a társadalom alsóbb rétegeiben élők zsoldosnak álltak, ami elsősorban a városokban munkaerőhiányt okozott, ugyanakkor ez ténylegesen jól jött a vidéki területeken, főleg a magasabban fekvő, kedvezőtlen adottságú területeken, mert azok hajlamosabbak voltak a túlnépesedésre. Mindenfelé megjelentek a külföldi toborzók, akik a helyi előkelőket kellően „megkenve” minden más gazdasági érdek ellenében mindig találtak kellő számú zsoldost. A berni Diebold Schilling – szintén kortárs – így foglalta össze a háború következményeit: „az a gonosz és átkozott burgund zsákmány”. Ugyanis a zsákmányt nem egyenlően osztották el, a vidékiek kevesebbet kaptak, ráadásul úgy érezték, hogy Solothurn és Fribourg egyre jobban közeledik a szövetséghez, ami felborítaná a vidéki és a városi kantonok egyensúlyát. Félelmük nem volt alaptalan, miután 1477-ben a Szavoják végleg lemondtak Fribourg feletti uralmukról Bern társulási szerződést kötött vele és Solothurnnal.

Ez majdnem a Konföderáció szakadásához vezetett, de hála Flüei Szent Miklós hathatós közbelépésének, a Stansi Konvenció rendezte a vitás kérdéseket és a két társult terület a Konföderáció tagja lett 1481-ben.

A stansi megállapodásban a többségi, polgárosodó fejlett városok győzelmével a kisebbségi paraszti kantonok felett, tulajdonképpen a közösségi érdek kerekedik felül a részérdekeken, illetve a szövetségi szolidaritás lesz erősebb az osztály összetartozásnál. Stans óta a kompromisszum művészete, amelyben látszólag mindenki veszít és mindenki nyer nemzeti erényként tisztelik a nemzeti politikában és államigazgatásban. 

A szövetségesek XV. századi diadalsorozata Graübünden és a Habsburg Tirol lappangó konfliktusából kirobban Sváb háború győzelmeivel folytatódik. 

A háborúkat lezáró baseli békében deklarálásra kerül, hogy ugyan továbbra is a birodalomhoz tartanak, de valójában új, önálló katonai, politikai hatalomként kell vele számolni.

A háború után 1501-ben Basel és Schaffhausen, majd 1513-ban Appenzell is belép a szövetségbe. A tizenhárommá növekedett szövetség már majdnem a mai Svájcnak felel meg, ugyan még rendkívül tarka államszövetség.

Az aktuális ügyeket a szövetségi tanács ülésein vitatják meg, ide minden kanton kép képviselőt küld, de csak egy szavazattal rendelkezik. Ez a 18. század végéig marad így, mint az államigazgatás legfelsőbb szerve.Egyszerre törvényhozó és végrehajtó hatalom. Rendelkezései csak akkor lépnek hatályba, ha az összes kanton ratifikálja.

A sikeres háborúk miatt a XVI. század elején a szövetségesek már magukat is - nem minden ok nélkül -,  nagyhatalomnak gondolják. 

1515. január 1-én meghalt XII. Lajos francia király, utóda, I. Ferenc folytatta Lajos itáliai politikáját, sőt sikerült maga mellé állítania Velencét.
Schiner bíboros, aki gyűlölte a franciákat, érzékelte, hogy az új uralkodó számára kedvezően alakulnak a dolgok, és felmérte, hogy az itáliai status quo szempontjából ez rendkívül előnytelen lehet, ezért nagy erővel vetette be magát a Szent Liga összekovácsolásába.
Közben Ferenc sereget gyűjtött Lyonban, mintegy 55.000 főt, amelyből 15.000 volt a lovas, 70 darabos nehéztüzérséget és 300 darabos könnyű tüzérséget vonultatott fel. Meglepő módon a német-római császárnál még azt is elérte, hogy 6.000 landsknechtet is seregébe gyűjthetett. A franciák, hogy megtévesszék az itáliai hágókat őrző konföderációs erőket, elterelő manőverként kisebb erőket küldtek a jelentősebb hágókhoz, amíg a főerők egy dél-piemontei hágón keresztül, ötnapos erőltetett menetben értek Cuneóba.
Ferenc megpróbált kibékülni a Konföderációval anélkül, hogy lemondott volna Milánóról, és hogy teljesítette volna a Dijon-i Egyezséget, pénzt viszont szívesen áldozott volna a megvásárlásukra. A svájciak pontosan a megalázó dijon-i szószegés miatt nem kívántak békülni. Ferenc mellett álltak a velenceiek, X. Leó pápa habozott, a császárról elég, ha annyit jegyzünk meg, hogy 6.000 zsoldos toborzásába belement, egyedül a spanyolok álltak fegyverben Lombardia és Velence határán.
Sajnos, a szövetség háza táján újfent megjelent a megosztottság. 
Az ún. gotthardista kantonok stratégiai okok miatt fel akarták adni Piemontét, hogy erőiket a lombard síkságon összpontosítsák. Bern inkább fenntartotta volna ezt a pozíciót, mondván a hegyekben kisebb erőkkel is hatékonyan lehet védekezni, sőt javasolta, hogy támadják hátba a franciákat a Szavoják birtokain keresztül, ellenkező esetbe visszahívja egységeit. A gotthardisták javaslata nyert.


Így a konföderációs erők megkezdték a visszavonulást Piemontéból, Vercelli majd Novara felé. Nem fordítottak arra sem gondot, hogy a francia csapategyesítéseket megakadályozzák. A józan döntéseket megakadályozta a harag és elkeseredettség, mivel a Liga nagy része magukra hagyta, sőt még pénzt sem küldtek. Észak-Itália ekkora már kimerült a rablásoktól, így utánpótlást már nem leltek sehol, ezért sokan visszaindultak szülőföldjükre. Az őskantonok azonban Milánó, Varese és Sesto Calande között letáboroztak.
Ferenc mindenről értesült és kihasználva a svájciak elkeseredettségét felerősítette a tárgyalásokat. 1515. szeptember 8-9-én Gallaratéban egyességet javasolt, eszerint:
- Ferenc kifizeti a 400.000 koronát, amit a Dijon-i Egyezségben Trémouille vállalt,
- további 300.000 koronát fizet,
- a Konföderáció lemond a paviai hadjárat során megszerzett területekről, illetve Massimiliano Sforzanak nyújtott védelemről,
-  akinek cserében a király felajánl egy francia hercegséget és egy francia nemesasszony kezét.

A berniek még ennél is tovább mentek, hajlandóak lettek volna további 300.000 koronáért feladni Val d’Ossolát, Valtellinát és Ticinot, ami egyet jelentett volna az évszázados hódítás eredményeinek feladásával.
Világosan látszott, hogy a Konföderáció tagjai és szövetségesei, az új és régi tagok, városok és vidéki kantonok más és más szempontokat tartottak fontosnak, ami óhatatlanul széthúzáshoz vezetett.
A gotthardista kantonok a galleratai egyezséget árulásnak, tehát érvénytelennek tekintették, a berniek és a pártjukon álló szövetségesek viszont érvényesnek, ezért elhagyták Lombardiát.
Az itt maradók szeptember 10-én erősítést kaptak Zürichből, a büszke és megvesztegethetetlen Markus Röist vezetésével. A Lombardiában maradt erők a zürichiekkel együtt bevonultak Milánóba. A vita a galleratai ajánlatról itt sem szűnt meg, de végül Schiner bíboros véget vetett ennek jelenlétével és eltökéltségével, és rávette őket, hogy tartsanak ki a franciákkal szemben.

A marignanói csata 1515. szeptember 13 – 14.

I. Ferenc Milánótól dél-nyugatra, Marignano mellett vert tábort. Szeptember 13 délutánján riadót fújtak Milánóban, mivel a város déli részén csatározás kezdődött. Zürich és Zug kapitányai nem akartak csatába bocsátkozni, de a Waldstätten (emlékeztetőül: Uri, Schwyz, Nidwalden és Obwalden) és Glarus vezetői eltökéltek voltak. A vitát az döntötte el, hogy Schiner bíboros lóra pattant, és elsők között lovagolt ki a Római kapun, magával vonzva a vidéki kantonok katonáit. Hamar rájöttek, hogy a franciák előőrseivel kezdtek el csatázni, Zürich és Zug még mindig úgy vélte, hogy jobb lenne a csatát másnapra halasztani, de ekkor már nem lehetett visszavonulót fújni.
A konföderációs csapatok rendezetlen előrevonulását végre sikerült hadrendbe szervezni.
A svájciak megindították a rohamot a francia fő erők ellen. A francia tüzérség brutális károkat okozott, ráadásul a francia nehézlovasság oldalba kapta a Konföderációt. Mindezek ellenére a svájciaknak sikerült visszaverni a lovasrohamot, felmorzsolni a francia elővédet, és elérni a francia központi erőket, azaz a német landsknechtet. A svájciak gyűlölték őket kegyetlenségük miatt, ezért a csata ezen a ponton eldurvult. A csata késő este, holdfény mellett is folytatódott, egészen éjfélig, amikor felhők takarták el Holdat.

Annak ellenére, hogy a svájciak rendezetlenül vettették bele magukat az ütközetbe, és talán a zürichieknek és a zugiaknak volt igazuk abban, hogy az ütközetet el kellett volna halasztani, a csata első napja a Konföderáció számára zárult eredményesebben. Az éjszaka viszont nagyon nehéz volt. Mivel felkészületlenül érkeztek, nem hoztak magukkal élelmiszert, nem tudtak tüzet gyújtani. Ez utóbbi azért vált rendkívül problémássá, mert a nap folyamán többször át kellett gázolniuk a franciák által elárasztott területeken, tehát csurom vizesek voltak, ezt fokozta, hogy a krónikák szerint az éjszaka a szeptemberben megszokottnál jóval hidegebb volt. Az éhségtől, fáradságtól, hidegtől elgyötört katonák a koromsötétben igyekeztek megtalálni egységeiket, ebben az uriak havasi kürtjei segítették őket.
Másnap reggelre a francia király teljesen újraszervezte egységeit. A gyalogságot és a tüzérséget úgy helyezte el, hogy teljesen elrejtsék a lovasságot. A szövetség indította meg a támadást, két-háromszor is megpróbálták áttörni a francia vonalakat, de visszaverték őket. Ekkor egy megkerülő manőverrel próbálkoztak, de ez sem sikerült, ugyanis a csata menetében fordulat állt be. A svájciak várták a spanyolokat, míg a franciák a Szent Ligából átállt velenceiket várták. A svájci átkaroló hadművelet kellős közepén a jobb szárnyon egyszer csak felhangzott a csatakiáltás: „San Marco”, a velenceiek értek ide. A spanyolok a szövetségi egyezséget megszegve el sem indultak a csatatér felé. A velenceiek, illetve a francia nehézlovasság támadása megpecsételte a csata sorsát, a Konföderáció elvesztette az ütközetet.
A svájciak visszavonultak Milánó felé lassan, rendkívül rendezetten, magukkal vittek sok sérültet, ágyúikat. A legenda szerint Ferencet annyira magával ragadta ez a méltóságteljes visszavonulás, hogy megtiltotta a visszavonulók üldözését. Ez csak legenda, az igazság az, hogy akit értek, kegyetlenül legyilkolták, pl. 300 visszavonuló zürichit beszorítottak a San Giuliano-i rendházba, amit szétágyúztak, és biztos, ami biztos még fel is gyújtották.
 

1515. október 11-én Massimiliano Sforza feladta Milánót a várat védő svájciak tiltakozása ellenére. Ők mindenesetre szabadon elvonulhattak. A Konföderáció kivonult Lombardiából, a franciák pedig rögtön nekiláttak elfoglalni minden fontosabb erősséget. Behatoltak a mai Ticino kanton területére (ezt a Visconti örökség miatt ők Lombardia részének tekintették) megtámadták Locarnót, Luganót és Bellinzonát is. Az őskantonok – nem várva meg a Diéta döntését – felmentő sereget küldtek Ticinóba, és kiszorították a franciákat. Az elmúlt időszak huzavonáiból azt a következtetést vonták le, ha nem cselekednek gyorsan, akkor azt is elvesztik, amit egy évszázadnyi háborúskodás árán szereztek meg. Az eredmény őket igazolta, a franciák visszavonultak. Egy másik fronton már nem volt ilyen eredményes a Konföderáció. A Val d’Ossola székhelyét, Domodossolát a berni Johannes von Diesbach védte, azaz nem védte, hanem ahogy megjelentek a franciák, rögtön átadta a város kulcsait. Val d’Ossola így végleg elveszett a Konföderáció számára, pedig stratégia helyzete jelentős volt. Ha ránézünk a térképre láthatjuk, hogy Val d’Ossola (Eschental) beékelődik Wallis és Maiental (Maggia), Luggarus (Locarno), azaz a mai Ticino kanton közé.
A Diéta elég gyorsan összeült, és olyan döntéseket hozott, hogy úgy tűnhetett, a Konföderáció azonnal újrakezdi a háborút Lombardia felszabadítása érdekében, de a döntést nem követték tényleges lépések. A nyugati kantonok, akik nem vettek részt a marignanói csatában, és akik nem érezték a lombard hódítások fontosságát, hajlottak a békekötésre, főleg hogy I. Ferenc megint aranyat használt volna a „kenéshez”. Ezt még tetézte, hogy a Pápa is kibékült a francia királlyal, aki persze cserébe juttatott egyet-mást a Medicieknek (X. Leó Medici volt).
Schiner bíboros azonban új szövetséget kovácsolt (Anglia, a Birodalom, Spanyolország). a Konföderáció azonban rendkívül megosztott volt, egyesek Genfben tárgyaltak a Szavoják közvetítésével a franciákkal a békekötés feltételéről, míg öt gotthardista kanton sereget küldött Schiner vezetésével Lombardiába. Milánónál azonban elfogyott a pénz, így visszavonultak. „Győztek” a franciák, 1516 őszén, Fribourgban a Konföderáció és a francia király békét és szövetséget kötött.

Ferenc kifizette a 400.000 koronát Dijonért, további 300.000 koronát Marignanóért, ezen felül évi 2000 dukátot fizetett a Konföderációnak, amely megtarthatta Ticinót, illetve a társult Három liga Chiavennát, Valtellinát és Bormiót (ez utóbbi területek csak Napóleon alatt vesztek el). Cserébe a Konföderáció biztosított 6-16.000 zsoldost a francia hadsereg számára. A Fribourgi egyezmény határozta meg a svájci – francia viszonyokat a francia forradalom kitöréséig.

A szövetség a továbbiakban lemondott a hatalmi politikáról, és nem avatkozott idegen országok viszályaiba.

A semlegesség, a máig svájci állami doktrína gyökerei Marignanoig nyúlnak vissza. 

Forrás: wikipedia, töriblog.hu, Puskás Gyula